2014. március 15., szombat

4. fejezet ...:Budapest:...

Üdv Nektek!
Remélem, még itt vagytok velem és izgatottan (vagy valami olyasmi) vártátok, hogy elteljenek a napok és hozzam nektek az újabb fejezetet! Nem tudom, hogy akik olvassák, azok közül ki hová valósi, de ésszerűnek érzem, ha valakinek ismerősek lesznek az elkövetkezendő részek helyszínei. (:
Hát mindenesetre Jó Olvasást! És mindenképpen jelezzétek, ha itt jártatok!
UI.: S, mint látjátok a design egy kicsit megváltozott. Remélem azért tetszik! (:
xxxShelly


Shelly Crusader

Budapest
Nem tudom, hogy most így jobb-e. Nem tudom. Szeret. De haragszik. A fejemet a repülő ablaküvegének döntöttem és -mint a kocsiúton sokadszor- még egyszer lejátszottam magamban a jelenetet. Josh ott volt! Tényleg ott volt! És még utoljára megcsókolhattam... a szívem is belehasad az érzésbe. Mikor ott álltunk -én értetlenül, ő pedig értelmesen- ezernyi érzés hasított át rajtam. Rájöttem, hogy tényleg vége. Lezárul egy része az életemnek, amiben már ő sem lesz jelen. És az az utolsó csók...minden érzelem benne volt.
-Ígérd meg, hogy nem felejtesz el!-suttogta a fülembe.
-Ígérd meg, hogy tovább lépsz!-nyomtam egy puszit az arcára. Még egyszer intettem a lányoknak és Joshak, majd beültem a taxiba -újra- és kijöttünk a reptérre. Anya próbálkozott mindennel, hogy visszanyerjem az erőmet, még a kedvenc újságaimat is felvásárolta az összesen két órás útra. Egy hatalmas "Éljen Magyarország!" mosolyt erőltettem az arcomra, hogy megnyugtassam őt, de inkább csak magamnak akartam valami távpontot, hogy ki fogom bírni valahogy. 

A repülőgép leszállását követően azonnal a kijárat felé indultunk, hiszen azon szerencsés emberek közé tartoztunk, akiknek nem kellett várniuk a nagy bőröndökre. Először szokatlannak éreztem, hogy magam körül csak magyar mondatokat hallok. Anyukám sokat beszélt velem, ezáltal értettem minden egyes szót, ami elhagyta a környezetemben lévők száját, de kicsit hirtelen volt a nyelvváltás. Miután átveregettük magunkat a tömegen a hatalmas üvegajtón kilépve megpillantottam Budapestet-vagy legalábbis elsőre úgy emlékeztem.
-Ne feledd ez még nem a belváros!-mondta anyu nevetve és egy taxihoz sietett.
-Tudtam én.-mondtam, inkább csak magamnak. Mióta legutóbb itt jártam nem sok minden változott, csak lett egy kisebb bevásárlóközpont szerűség nem messze a reptértől. A taxis hevesen társalgott anyukámmal az első üléseken én viszont csak kifelé bámultam, fülemben az mp3 lejátszómmal. A nagyszüleim a kilencedik kerületben laknak, így elsősorban oda megyünk. Mikor elhaladtunk a Nagyvárad térnél, tudtam, hogy már alig három-négy perc és oda érünk.
A Múzeum körúton bekanyarodtunk a múzeum mögé és a Szentkirályi utcába mentünk. Mikor megálltunk és kiszálltunk körülnéztem.
-Kissé, mint Párizs.-mondtam anyunak.-Csak az Eiffel-torony nélkül.
-Hidd el nekem, ez sokkal jobb.-mondta és látszott az arcán, hogy alig bír magával, olyan izgatott volt.-Mert ez itt Budapest!
Remegő kézzel nyomta meg a kaputelefont. "Keleti" állt a számok mellett.
-Ki az?-szólt bele a nagyi a telefonba.
-Szia anyu!-mondta neki anya.
-Istenem Eszti, már megint elhagytad a kulcsodat?-méltatlankodott. Én viszont alig tudtam visszatartani a nevetést, ugyanis anyum nem Eszter, hanem Anna. Csak a nővére Eszter.
-Valahol biztos meg van.-játszotta anya a szerepét.
-Jól van, jól van, csak gyere, mert Annáék bármikor megjöhetnek.-tette le, majd a nyitóhang megszólalt és bementünk a társasház előterébe.
-Ezt miért csináltad?-kérdeztem nevetve.
-Miét ne?-nevetett. A lépcsőházban vízhangozott minden léptünk, amit megtettünk.
-Még szerencse, hogy van lift.-mondtam, csak úgy megjegyzésképpen, mikor fölértünk az ötödikre. Lehet, hogy csak kézipoggyászom van, de abban is vannak rendesen dolgok azért, amit nem kellemes öt emelet keresztül kézben cipelni, mert a lépcsőn nem tudom húzni.
-Szorultam én már be abba a liftbe. Nem szeretnék kockáztatni.-mondta, mire csak felvontam a szemöldökömet.-Majd elmesélem.-mondta mosolyogva. Különösen vannak megcsinálva ezek a polgári lakások. Látszik rajtuk, hogy nem mostani időkben épültek, ellenben szépen megvannak csinálva. Lehet sokan romosnak tartják -mert egy bizonyos fokig azok is- de igaza van anyának abban, hogy ha jobban megnézi őket az ember, nagyon szépek. Végigmentünk a kisebb folyosón, egészen a nagyszüleink ajtójáig. "Keleti" állt itt is az ajtón. Becsöngettünk. Bentről lépések hallatszódnak, majd nagypapa jelenik meg az ajtóban.
-Meglepetés!-mondtuk anyuval egyszerre.

Mivel a megjövetelünk inkább késő délutánnak volt nevezhető, mint magának délnek, a nagyi úgy gondolta, hogy természetes, ha evéssel indítjuk a dolgokat. Egy nagy adag rántott hús és krumpli köretet tett le elénk, majd enni kezdtünk. Anyu mesélt mindenről. Szidta a tömegközlekedést, áradozott valami rokon gyerekéről és mesélt az albérletről, ahol lakni fogunk.
-Shelly imádni fogod azt a környéket!-fordult hozzám a nagyi, hogy bevonjon a beszélgetésbe engem is.
-Hol is lesz pontosan?
-Váci utca.-mondta a nagypapám.
-Az nem tudom hol van.-vontam vállat.
-Sok a bolt, sok a turista és sok szép épület van ott.-világosított fel a nagyi.
-És a sulim hol lesz?-kérdeztem. Ezekről az információkról én valamiért lemaradtam.
-Nem messze innen. Egy-két utcányira van egy gimi. Oda fogsz járni.-mondta anyu. Hátradőltem a székemben.
-Akkor közel leszek a nagyiékhoz.
-Ahogy mondod kincsem.-bólintott.
-Mikor kezdődik a suli?-jutott eszembe.
-Szeptember egy, reggel nyolc órára kell bemennünk az osztályodba.
-Mennünk?-vontam fel a szemöldököm. Egész életemben egyedül jártam iskolába, nehogy már most kezdjük el a "Légy óvatos!" játékot.
-El kell még intéznünk egy-két iratot. Meg ott fogják oda adni a könyveket, szóval, ha nem akarod egész nap cipelni az egész cuccodat, akkor valakinek haza kell hoznia őket.-magyarázta meg anyu, majd elkezdte összeszedni a tányérokat. Fölálltam, hogy segítsek neki.
-És az egyenruhát mikor kapom meg?-raktam bele egy adag tányért a mosogatóba.
-Ez itt nem Anglia. Itt nincs egyenruha. Csak alap követelmény, fekete alsó, fehér felső.-mondta a nagyi.
-Talán valami jó csak ki fog sülni ebből az egészből.-motyogtam magamnak.

Este alig jött álom a szememre. Már vagy hatodszorra ment végig a "Good Night!(:" lejátszási listám, egyre inkább úgy éreztem rossz zenéket raktam össze. Már most féltem az első napomtól. Holnapután. Az már a nyakamon van! Fogadok, hogy az első perctől kezdve én leszek az osztály lúzere, ami abból fog kijönni, hogy 1. Külföldi vagyok részben  és 2. Tuti, hogy kell mondani valami frappáns bemutatkozást, ami köztudottan nem az erősségem. Egyre jobban gyötört az aludni akarás, amit viszont a pörgő agyam erősen megakadályozott. Oké, akkor Shelly tedd magad hasznossá! Mondd el, mit fogsz mondani.
Sziasztok! Shelly Crusader vagyok. Tizenhat éves és Angliából jöttem. Pontosabban Londonból. Az anyukám magyar, az apukám pedig brit. Szeretek zenét hallgatni, meg táncolni, meg minden ilyesmi...
-Hát ez gyötrelmes!-morogtam magamban. Semmi kedvem nem volt ehhez az egész "Költözzünk haza!" őrülethez! Nem is értem anyu, hogy gondolta ezt?! Egyáltalán mit várt?! Hogy örömömben ugrálni fogok, mikor megtudom, hogy két évvel a gimi befejezése előtt elhoz a régi sulimból és nem, nem csak egy másik városba, egy teljesen másik ORSZÁGBA! Tudom mások oda meg vissza lennének, ha megtudnák, hogy költöznek, de én valahogy szerettem élni. Londonban. Az emberek oda költöznek és nem onnan. Nem is értem...

2014. március 1., szombat

3. fejezet ...:Indulás:...

Üdv Nektek!
Eltelt a két hét, így megjött az új rész! Remélem tetszeni fog ez is, mint az előzőek! :) Ha tetszik a történet iratkozzatok fel, pipáljatok, kommenteljetek és írhattok Chat-be is!
xxx Shelly

Zeneajánló:Katy Perry-Wide Awake
Shelly Crusader

Indulás
Kellett egy huzamosabb idő, míg végre lenyugodtam. A szobámban ülve a takarómat felhúztam és bebugyoláltam magam, miközben a laptopomon néztem a kedvenc sorozatomat. Át kellett gondolnom a dolgokat. Legszívesebben átrohantam volna Pamelához, hogy jól kibeszéljük ezt az egészet. De nem akartam sajnáltatni magamat. Ez volt az egyetlen dolog, amit soha nem toleráltam. Ha valaki önfeledten napi huszonnégy órában sajnáltatja magát. Mondjuk Babby pont ilyen volt, de őt szeretem. Szóval elviselem. Én viszont soha nem sirattattam magamat, az nem volt az én reszortom.
Már csak négy nap... Anyu hétfőn akar költözni. Kész őrület! Mégis, hogy gondolja, hogy egyáltalán átvisszük a cuccainkat? Mert, hogy én nem hagyok itt semmit, az kilencvenkilenc százalék! Négy nap... hihetetlen. Már végleges. Anyu mindent eldöntött. Ha akarom, ha nem vele kell mennem. Miután hazajöttem, anyu azt mondta, hogy én döntök. Vagy elmegyek vele Budapestre, vagy itt maradok apámmal. Először megörültem, hogy ez azt jelentheti maradhatok, de aztán rájöttem, hogy mennem kell. Anyukám számomra a világ közepe. Ő volt az, aki mindig itt volt nekem. Aki mindig meghallgatott. Nem tudom, mihez kezdenék nélküle! Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretem édesapámat, csak vele soha nem volt olyan a kapcsolatom, mint anyuval. Ő is ott volt nekem, de ő más. Neki a munka az élete, a család a második. És ez soha nem fog megváltozni. Tudom, mert ismerem. Pont ezért nem maradhatok vele. A telefonom megcsörrent. "Josh" világított a kijelzőn.
-Szia!-szóltam bele. Örültem, hogy hallhatom a hangját.
-Szia! Hogy vagy? Megbeszélted anyuddal?-kérdezte.
-Nem.-vallottam be.
-Shelly...
-Vele kell mennem Josh!-mondtam. A lábaimat felhúztam és a homlokomat a térdeimnek támasztottam. Nem akartam veszekedni.
-Kell! Kell! Kell! semmi mást nem tudsz hajtogatni?!-teljesen ki volt akadva hallottam a hangján.
-Miért telefonon beszéljük ezt meg? Holnap nem lenne jobb? Személyesen.-próbálkoztam.
-Bassza meg Shelly!-fakadt ki. Éreztem, hogy menten elsírom magamat. Nem akartam én ezt az egészet így.-Miért akarod megnehezíteni még jobban? Tudod, hogy szeretlek, erre itt hagysz a fenébe is!
-Josh, kérlek... Én szeretlek!-kezdtem, de már nem hallotta. Letette.
Még sokáig forgolódtam az ágyamban a telefonbeszélgetés után. Kimerem állítani, hogy életem legrosszabb napján vagyok túl. Egy nap alatt vett a világom egy száznyolcvan fokos fordulatot. Reggel a szüleim veszekedtek. Majd anyu bejelentette, hogy költözünk. Innentől meg borult minden. Először itt akartam maradni. Majd beláttam, hogy nincs más választásom, mennem kell. Végül pedig összevesztem, vagy pontosabban most már elvesztettem az egyetlen embert, akit valaha teljes szívemből szerettem. El sem tudom képzelni, mi jöhet ez után!

Vasárnap délelőtt az utolsó dobozra húztam rá a cellux csíkot. Most már értem, hogyan gondolta anyu ezt az egész költözés dolgot apu tudta nélkül. Szerintem anyu tudta. Sőt biztos volt benne, hogy apu a tegnapi nap folyamán elfog utazni a tengeren túlra. Amint kihajtott az Audi az utcából, anyu egy rakat dobozzal állított be a szobámba, hogy azonnal kezdjek el pakolni. El is kezdtem. Még éjszaka is a cuccainkat rakosgattuk. Anyu folyamatosan telefonált a költöztetőknek, hogy mikor hozzák a teherautót. Viszont fogalmam sincs, milyen luxus cég lehet az, amelyik vállalta, hogy Londonból Budapestre leszállítja a cuccainkat. Ha nincs is ilyen, akkor viszont anya nagyon jó meggyőző képességgel bír. 
-Készen vagyok!-kiabáltam. Azonnal egy kétméteres pasi jelent meg anyukám nyomában és elkezdte kipakolni a dobozokat.
-Köszönöm, hogy velem jössz Shelly.-ölelt meg anyu. Szomorúan néztem végig a szobámon. Minden üres volt. A falak, ahol eddig poszterek, naptárak és fényképek sorakoztak most üres volt. Az ágyam fölött, amit nem viszünk magunkkal, fekete Dream felirat díszelgett.
-Olyan üres.-mondom neki. Körülnéz és helyeslően bólint.
-Fő a változatosság.-kerüli ki a válaszadást.
-Apu nem tudja igaz?-kérdezem meg végre egy hét után.
-Nem. De majd megtudja.-vonta meg a vállát.
-Tudod, hogy keresni fog minket.
-Tudom.-nézett a szemembe. Őszinte volt velem. Tudta, mi lesz apa következő lépése, ahogy én is. De ő talán az összes többit is tudja, amit viszont én nem.
-Szereted őt?-kérdezem félve. Nem tudtam illik-e. Vagy, hogy egyáltalán muszáj-e feltennem ezt a kérdést.
-Szeretem. Mindig is szeretni fogom.-vallotta.-De az emberek követnek el hibákat, amiknek következményeik vannak.-mondta. Már éppen kérdeztem volna a következő kérdést, ami a fejemben éktelenkedett, mikor a nagydarab költöztető jelent meg.
-Kész vagyok Mrs. Crusader.-mondta.-Mikor induljak?
-Egy pillanat és megyek.-mondta anyu, majd a férfi kiment.-Megvan a táskád?-kérdezte.
-Igen.-vettem fel a földről a fekete oldaltáskámat, amiben egy pár cuccom volt. Anyu külön megkért, hogy pakoljak össze egy külön táskába, amibe azokat a cuccaimat teszem, melyeket a repülőre is felakarok hozni.
-Remek.-nyomott egy puszit az arcomra, majd lesietett a lépcsőn a férfi után, hogy elintézze az utolsó dolgokat is. Még utoljára végignéztem a szobámon, majd becsuktam az ajtómat és kiléptem a szobámból.
Egy óra elteltével még a nappaliban ültem. Most ez is üresebbnek tűnt. A fontos dolgokat anyu mind becsomagolta, így egy pár képen és könyvön kívül csak apa cuccai maradtak. A konyhai felszerelések közül is csak a 'kedvenc' dolgainkat pakoltuk be, hiszen apának is kell hagynunk valamit, annak ellenére, hogy mi elmegyünk tőle. Anyu taxit rendelt, míg én az mp3 lejátszóm listáját hallgattam.
-Shelly!-hallottam meg a nevemet. Megfordultam és a barátaim álltak előttem.
-Lányok.-rohantam feléjük és megöleltem őket. Mióta Josh-al szakítottunk egyszer beszéltem Pamelával és Babby-val. Mind hárman sírtunk. Közös emlékek, a kötelékek jutottak eszemben, míg öleltem őket és mikor egymásra néztünk könnyes szemmel elmosolyodtunk.
-Jó utat!-simította meg a kezemet Pam.
-Hiányozni fogsz ám! És meg ne merd csinálni, hogy nem írsz!-boxolt a karomba Babby és megtörölte a szemét.
-Soha!-nevettem fel én is a szemeimet törölgetve.
-Lányok!-szólt anyu mögöttünk állva.-Indulnunk kell.
-Csak még egy perc.-bólintott és kivitte a kézitáskáját.
-Anyud hogy van?-kérdezte Pam anyu után nézve.
-Jól. Izgatott mint egy kisgyerek.-mosolyodtam el.
-Boldogok lesztek ott?-kérdezte.
-Nagyon remélem.-mosolyogtam bizakodva.-De majd minden kiderül!
-Majd látogass meg minket!-mondta Babby.
-Azért nektek sem tilos Magyarországra jönni!-mondtam, mire csak elmosolyodtak. Kintről két dudaszó hallatszott.-Indulnom kell.-mondtam.
-Rendben.-mondták. Kimentünk az ajtón és bezártam. Anyu a taxissal beszélte meg az úti célt és beült a vezető melletti ülésre.
-Szeretlek titeket!-öleltem meg a barátnőimet és adtam nekik egy-egy puszit is.
-Mi is téged!-engedtek el, majd elindultam a kocsihoz.
-Vigyázz magadra!-kiabálta Babby, mikor elindultunk. Integettem nekik, majd elindult a taxis. Hirtelen eszembe jutott valami.
-Álljon meg!-kiabáltam, mire nyikorgó kerekekkel, de megálltunk.
-Lányok!-szálltam ki a kocsiból és értetlen barátnőim felé fordultam.-Mondjátok meg a fiúknak, hogy üdvözlöm őket. És Joshnak, hogy szeretem!-mondtam.
-Én is téged!

2014. február 18., kedd

2. fejezet ...:Megtörtség:..

Üdv Nektek!
Nagyon szépen megszeretném megköszönni az előző (hozzáteszem, hogy még csak 1.!!) részhez a visszajelzéseket! Nagyon jól esnek! Remélem ehhez is kapok majd valamennyit! :) De a következő részt, nem tudom mikor hozom, mert normál esetben ez is később lett volna felrakva (jövőhéten). Szóval mindenesetre köszönök mindent! Ha tetszik a történet, akkor iratkozzatok fel, kommenteljetek, pipáljatok vagy írjatok Chat-be, ha cserét szeretnétek! :) Mindezek mellet pedig be újítottam egy Szereplők fült, ami egy kicsit igaz előrevisz, de ismerkedhettek a karakterekkel!
UI: Hogy tetszik az új fejléc? (Most tesztelgetem a PhotoShop-ot)
UI.2.: Köszönöm, hogy pipáltok, de ha valaki azt írja, hogy unalmas (amit teljességgel elfogadok), akkor azt megkérem, hogy írja oda, hogy mi nem tetszett neki, hogy legközelebb tudjak változtatni!
xxx Shelly
Shelly Crusader

Megtörtség
A kezdeti magabiztosságom azonnal megingott, amint átléptem a bejárati ajtó küszöbét. Apa még nem volt otthon, ami a szokás szerint a lakás előtt álló Audi hiányban mutatkozott meg. A többiek szavai jártak a fejemben, mikor arról beszéltek, hogy milyen ürügyekkel bírhatnám rá anyukámat a maradásra. "Mondd el neki mennyit jelent neked ez a hely" mondta Babby, mire Rico rákontrázott "Hagyd az enyelgést, csak mondd meg, hogy te nem mész sehova és az egész le van zárva!", mire azok ketten el is kezdtek veszekedni és Babby kifejtette Rico számára az erkölcs és a szülőkkel szemben lévő tisztelettudatosságot. Akkor még nevettem rajtuk, de most már tudom, hogy nem lehetek nyers-mint, ahogy Rico akarná- ellenben szelíd őszinte nagy szemű őzike sem lehetek-ahogyan Babby tanácsolta. Az arany középutat kell megtalálnom. Persze ahhoz először magamban is fel kell tennem a kérdést: Miért szeretem ennyire Londont? Gyorsan beköszöntem anyának és felrohantam a szobámba, hogy összeállítsam a személyes listámat. Előkaptam egy jegyzettömböt és egy tollat az empéhármamat pedig a megfelelő lejátszáslistára állítottam, hogy segítsen a gondolkodásban. Egy óra elteltével alig, ha a lapom felénél tartottam. Nem akartam, hogy mindenféle-számomra fontos, amúgy meg érdektelen-dologgal tömjem tele a papírt, ezért csak a tényleg a szívemhez legközelebb álló dolgokat jegyeztem le.

  • Itt születtem (gondolom ez lényeges szempont)
  • Itt jártam bölcsibe/oviba/általánosba/ és most gimibe
  • Itt vannak a gyerekkori barátaim
  • Itt a legjobb a kínai
  • Itt laknak a második nagyimék
  • Itt van az a fiú, akit teljes szívemből szeretek (Josh ღ)
  • Itt van az ÉLETEM 
Az "Életem" szót többször aláhúztam, hogy jól kivehető legyen. Nem tudtam mit írhatnék még, amit végül anyának is felhozhatnék indoknak, hogy miért nem szabad elmennünk Londonból. Fölálltam az ágyamról és elindultam megkeresni.
-Anya!-kiabáltam a lépcső tetejéről.
-Itt vagyok a nappaliban!-mondta, újra magyarul. Lesiettem a lépcsőn egyenesen a nappaliba anyuhoz, akit a gép előtt találtam.
-Anyu beszélhetnénk? Szerintem meg kéne beszélnünk ezt az egész költözés dolgot.-gyűrögettem a listámat a kezemben, mikor ránéztem a monitorra. A nagyszüleim nevettek velem szembe.-Mama, Papa?-lepődtem meg.
-Szia Drágám!-köszönt a nagypapám és a nagymamám. Gyorsan anyu mellé ültem, akinek egy hatalmas mosoly telepedett az arcára. Rég találkozott a szüleivel, legalább két hónapja nem látogatott haza. Én még régebben nem voltam Magyarországon, csak közös családi ünnepeken látogatom meg az ott élő rokonainkat, de akkor apu is jön.
-Hogy vagytok?-kérdeztem és onnantól kezdve órákat ültünk a gép előtt. Mindenről beszélgettünk. Kikérdeztek a jelenlegi sulis dolgokról, hogy hogy vagyok meg minden hasonlókról. Meséltek történéseket is, hogy milyen "nagy" dolgok történtek velük mostanában és hogy megtalálták Jojo-anyu kutyájának, akit nem hoztak el a költözéskor Angliába-gumilabdáját és a maciját, amit még mindig nem értek minek, hiszen végtére is csak egy kutya.
-Hiányoztok.-mondja a nagyi.
-Ti is nekünk!-mondja anyu helyettem is én pedig bólogatok. Még egy kicsit beszélgetünk, majd nagy nehezen elválunk egymástól.
-Ne aggódjatok, nem sokára úgy is találkozunk!-kapcsolta ki édesanyám a monitort és elsötétült a képernyő.
-Hiányoznak.-mondom. Eddig bele sem gondoltam, milyen nehéz ez a távolságtartás. És nem csak nekem mindenkinek. Anyunak is. Talán apu az egyetlen, akinek mindene megvan itt, hiszen az ő szülei sem laknak messzebb, mint ötven kilométer, ami egy gyorsan megtehető szakasz. Viszont őket is, ha két hetente látogatjuk, velük nem tartjuk olyan szorosan a kapcsolatot, mint azt talán normál esetben kellene.
-Nekem is.-mosolyog anyu szomorkásan. Neki sem könnyű, sőt az ilyen beszélgetések talán még jobban megnehezítik számára a távolságot. Anyukám Budán született, de az iskolát Pesten kezdte, mikor oda költöztek a nagyiékkal, ahol most is laknak. Anyunak kettő testvére van még, akik szintén Magyarországon élnek. Eszter és Péter. Velük is gyakran beszélünk, hiszen anyu a legkisebb hármójuk közül és lehet, hogy kint él lassan tizennyolc éve Londonban, rendszeresen "ellenőrzik" ha személyesen jönnek ki a családjukkal, ha csak egy gyors Skype-olás erejéig is. Sokat beszélgettünk erről. Huzamosabb ideig soha nem éltem Magyarországon, de tudom, hogy anyának hiányzik Budapest. Mikor harmadiktól hetedikig minden nyáron ott voltam, akkor a nagyiék is sokat meséltek nekem. Sokan úgy tartják, hogy Budapest egy csúnya épületekből álló romhalmaz, de anyu mindig csodálattal nézi a felnyúló épületeket a mai napig. Imád ott lenni. Az ő múltja oda kötődik. Hiszen ő ott született, oda járt iskolába, ott érettségizett, sőt az egyetemet is részben ott végezte. Fontos számára az a hely. Tudom, hogy ezt tiszteletben kéne tartanom, de hogy még apunak sem mondta a költözési szándékát, azért kezd aggasztani a helyzet.
-Miért költözünk el?-kérdezem. Anyu mély lélegzetet vesz és a szemembe néz.
-Tudod Shelly, hogy nem szerettem volna, hogy beleásd magad ebbe az egészbe, de látom, hogy addig úgy sem nyugszol bele ebbe az egészbe, amíg nem kapsz választ a kérdéseidre.-kezdte. Bólintottam, ez így mind igaz volt, amit eddig mondott.-Gondolom észrevetted, hogy apáddal mostanában nem jövünk ki olyan kifejezetten jól. Ennek egy oka van. Úgy érzem elég idős vagy ahhoz, hogy ezt megértsd. Egyszerűen elhidegültünk egymástól. Ezáltal egyre több a feszültség köztünk, ami miatt ilyen sokat veszekszünk. Így végül arra a döntésre jutottunk, hogy a legjobb az lesz mindenkinek, ha elválnak útjaink.-fejezte be.
Nem tudtam mit mondani. Emésztgettem a szavait.
-Ez most azt jelenti, hogy elváltok?-kérdeztem végül remegő hangon.
-Igen azt.-bólintott.-De ne aggódj! Mindent elintéztem már. A jövő évet, pontosabban a jövő hetet már az új sulidban kezdheted. Van albérletünk is, sőt munkát is kaptam Pesten, ami igen jól fizet, így semmiről nem kell lemondanod...
-Anya!-szakítottam félbe, de félő volt, hogy a könnyeim szabadjára engedik az indulataikat.-Felfogtad, hogy mit mondtál? Nem kell semmiről lemondanod?! Ugye ez valamilyen vicc?-nem volt megállás a feszültség és a hirtelen elöntött bizalom berobbant bennem és mind könny, mind pedig szavak formájában kezdett távozni a testemből és a tudatomból.-Nem kell feladnom?? Itt van MINDENEM! A barátaim, a sulim! A SZERELMEM! Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?!-meg sem vártam a reakcióját azonnal elrohantam.
Felkaptam az utamba eső első cipőt és kirohantam az utcára. Muszáj volt lenyugodnom valahogy. Belenyúltam a zsebembe zsebkendő után kutatva, de a zenelejátszómon kívül semmit nem találtam, még a telefonomat is otthon hagytam. Remek. Nincs is annál biztosabb helyzet, mikor valaki ilyen állapotban mászkál az utcán. Bementem a legközelebbi játszótérhez és leültem az első utamba eső padra. A nap magasan sugárzott és körülöttem mindenki boldog volt. Én viszont... Nem is tudom mi volt velem. Egyszerűen a gondolatok a fejemben, olyan erőteljesen cikáztak, hogy belefájdult. Az orrom sem tudott nagyon már levegőforrást biztosítani az eldugult takonytól, amit zsepi hiányába kénytelen voltam a kezembe törölni. Most fogtam fel igazán ennek a költözésnek a lényegét. Két szülő ádáz harca egymással, ami a végén a gyereken csattan. Nem is tudom mit gondolnak. Hogy ettől majd jobb lesz? Nekik meglehet... Én viszont nem tudom mihez fogok kezdeni...

2014. február 16., vasárnap

1. fejezet ...:Londonban maradok:...

Üdv Nektek!
Meghoztam az első fejezetet számotokra! Meglepett, hogy eddig még csak a prológus volt fent, de máris három feliratkozóval gazdagodott az oldal és egy cserét is beiktattunk, a visszajelzésekről pedig nem is beszéltem! Nagyon szépen köszönöm nektek! De itt van a legelső fejezet egyből, és hagylak titeket olvasni!
xxx Shelly
 Zeneajánló: Lorde-Team

Shelly Crusader

Londonban maradok
A szüleim veszekedése ébresztett fel. A héten már vagy hatodszorra, ami annyiból necces, hogy csak hét közepe van. Anya ordított. Apa ordított. Végül valami összetört. Gondolom egy pohárral, tányérral vagy más gyors használati termékkel kevesebb. A párnámat a fejemre szorítottam, de az erős hangok újra és újra bekúsztak a hallójárataimba. A párnám alól előhúztam az mp3 lejátszómat és Lorde hangjára nyugtatgattam magamat. Ennél már semmi nem lehet rosszabb. Lassan két hete mindennap veszekednek és nem hajlandó egyikőjük sem elmondani, hogy mi is a buktató. Még egy ideig forgolódtam mire feltűnt, hogy az ordítás abbamaradt. Az éjjeliszekrényem óráján lévő kijelző fél hetet mutatott. Ez azt jelentette, hogy apu indult dolgozni, ami egyenlő avval, hogy lassan fel is kelhetek. Kimásztam a takaró alól és felhúztam a redőnyömet. Ez az utolsó hét, amit nyugalomban tölthetek. A következő héttől új tanév kezdődik. Az idén kezdem a második évemet a gimiben, amit már nagyon várok. A legjobb barátnőm Pamela igaz az utcámban lakik, így vele sokat beszélhetek, de a többiek hülyeségei nélkül már a nyár közepe óta kezdett hiányérzetem támadni. Pamela, Rico, Babby, Charlie, Josh, ők voltak az én második családom. Tulajdonképpen első óta egy klikket alkotunk és kivívtuk azt, hogy békén hagyjanak minket. Jó lesz lassan visszamenni. Kopp, kopp.
-Gyere!-szóltam ki és a sminkasztalomhoz léptem. A hajkefémet kézbe vettem és nem mindennapi harcot kezdtem vívni a tincseimmel. Anyu karcsú alakja lépett be szobámba. Igazi szépségnek számított. Hosszú barna haja és világító kék szemei vannak, akárcsak nekem. Tudom, hogy hasonlítok rá. Mindenki ezt mondják. Szerintük bennem is magyar vér pezseg többségben, ami miatt még szebbnek mondanak. Szerintem viszont azért ez már túlzás. Vannak persze országonkénti jellegzetességek, de nem tartom magam szebbnek attól, hogy anyukám vérvonalát is örököltem.
-Jó reggelt!-köszönt és mögém jött. Kivette a fésűt a kezemből és ő kezdett el trükközni a hajammal. Szerettem, ha ő fésüli a hajamat, ilyenkor mindig beszélgettünk egyet, bár ez mostanában alábbhagyott.
-Mi történt?
-Veszekedtünk.
-Tudom. Hallottam.-vallom be, bár tisztában vagyok vele, hogy anyám tudja, tisztában vagyok avval, hogy nem mennek gördülékenyen a dolgok mostanában itthon.
-Nem akarom, hogy halld.
-Tudom.-szeretne megkímélni attól, hogy ezen rágódjak, pedig ettől csak még jobban kattog az agyam, hogy mi lehet itthon.-Miért nem mondasz semmit?
-Nem szeretném, hogy elterelje a figyelmed bármiről is.-tovább fésüli a hajamat.
-De anyu.-fordulok hátra, de meghúzza a hajamat.-Áú.-jajdulok fel.
-Sajnálom.-ad egy puszit a fejem búbjára.-De nem szeretnék erről beszélni. Nem ezért jöttem. Most másról kell beszélnünk. Valamiről, amiről még apáddal sem beszéltem.
-Miről van szó?
-Elköltözünk.-mondta ki a szavakat és végig a szemembe nézett az előttem lévő tükrön keresztül.
Azt hittem rosszul hallok. Nem, nem, nem. Annyira csak nem lehet rossz a helyzet. Hátra fordultam és felálltam.
-Ugye ez nem igaz?
-Sajnálom Shelly, de már döntöttem. Jövő héten vissza utazunk Magyarországra.-mondta és az ajtó felé indult. Mielőtt azonban kiment volna még egyszer hátrafordult.-Remélem egyszer majd megérted.-avval becsukta az ajtót és egyedül hagyott.
Több érzelem futott át bennem azalatt az egy szó alatt, mint azt normál esetben gondoltam volna, hogy lehetséges. Elköltözünk. Visszhangzott bennem anyám szava. Düh. Kétségbeesés. Félelem és elveszettség uralkodott az érzelmeim felett, de mindeközben ott lapult a háttérben a megértés is. Viszont azt az aprócska hullámot gyorsan ellepte az értetlenség és az előkészületben lévő dühkitörésem. Kicsattogtam a szobámba és a lépcsőn lerohanva azonnal a konyha felé vettem az irányt. Anyut ott találtam. Nem is gondoltam másra, hol lehet. Telefonon beszélt valakivel. Magyarul.
-Igen anyu. Igen.-bólogatott, majd mikor meglátott így folytatta.-Mindjárt vissza hívlak Shelly szólt. Igen. Én is szeretlek, szia.-majd lerakta.
-Tudom, hogy haragszol!-folytatta szintén magyarul, így kénytelen voltam én is nyelvet váltani. Csak akkor beszéltünk magyarul, ha a nagyiékkal vagy pedig egymás között voltunk és nem akartuk, hogy apu is értse, ugyanis ő egyáltalán nem beszélte a nyelvet.
-Nem, te csak azt tudod, hogy haragszom, de arról fogalmad sincs, hogy mennyire dühös vagyok!-fakadtam ki.-Fogalmad sincs!
-Ne üvölts velem te is!-ordította.-Ne legyél olyan, mint az apád!-megijesztett a hangereje. Anyu mindig is a nyugodtságáról volt ismert és apun kívül még senkivel nem láttam kiabálni. Velem sem kiabált soha. Idáig.
-Akkor mondd el nekem, hogy miért megyünk el!-kértem és éreztem, ahogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon.-Miért?
-Jaj, Szívem!-jött oda hozzám. Azonnal megöleltük egymást. Ő is sírt. Végül nem mondott semmit csak letörölte az arcomat és bementünk a nappaliba és leültünk a tévé elé. Hogy zavart e az, hogy egy kiadós beszélgetés helyett egy reggeli talk show-t nézünk? Nem. Hogy zavart e hogy nem tudom a költözésünk okát? Annál inkább. Viszont egyenlőre nem volt kedvem felhozni a témát, inkább átadtam magam a szerencsétlen sztárocskák még szerencsétlenebb magyarázatainak, hogy miért nincsenek most együtt evvel meg avval a sztárral. Egyszerre volt agyleszívás, de nevettető, amire szükségünk volt mind a kettőnknek jelen esetben. Anyunak és nekem is.

-Mi az, hogy elköltöztök?-fakadt ki Pamela, mikor pár órával később összefutottunk a közeli parkban. Ott volt mindenki, Pamela, Rico, Babby, Charlie és Josh. Én a hintában ültem Josh ölében.
-Nem tudom, de anyu teljesen komolyan eltökélte, hogy mi pedig Magyarországra költözünk.-mondtam újra és újra. A barátaim döbbenten hallgattak, mikor elmeséltem nekik a reggeli eseményeket.
-De te nem mehetsz el Shelly!-rázta a fejét Babby.-Kitől fogok akkor ruhát csórni?-kérdezte, mire felnevettünk.
-Jó, hogy mondod. Nálad van a fekete minim?-gondolkodtam el emlékeim között a fekete csipkés mini ruha után kutatva.
-Majd visszakapod. De most nem ez a fontos-legyintett, ami ilyenkor egyenlő avval, hogy soha nem látom viszont a szeretett ruhadarabomat.
-Ja, Shell! Nem mehetsz el!-mondta Rico. Fekete barátom mindig is az egyik legnagyobb lelki támaszom volt.
-Nem is akarok.-mondom újra.
-Akkor maradj itt. Velünk. Velem.-súgta a fülembe Josh, amitől a pillangók a hasamban újra táncra keltek.
-Maradnék.-suttogtam, mire megcsókolt. Szerettem őt. A kezdetek óta Josh több volt számomra, mint egy egyszerű barát. Mindig is pillangók táncoltak a hasamba ha a közelembe volt, de a tavalyi félév meghozta a gyümölcsét és összejöttünk. Boldog voltam mellette és a szívem szakadt meg a gondolattól, hogy itt kell hagynom. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad Londonban maradok.

...:Prológus:...

...:Pár nappal később:...

Sziasztok! Shelly Crusader vagyok. Tizenhat éves és Angliából jöttem. Pontosabban Londonból. Az anyukám magyar, az apukám pedig brit. Szeretek zenét hallgatni, meg táncolni, meg minden ilyesmi...
"-Hát ez gyötrelmes!-morogtam magamban." Semmi kedvem nem volt ehhez az egész "Költözzünk haza!" őrülethez! Nem is értem anyu, hogy gondolta ezt?! Egyáltalán mit várt?! Hogy örömömben ugrálni fogok, mikor megtudom, hogy két évvel a gimi befejezése előtt elhoz a régi sulimból és nem, nem csak egy másik városba, egy teljesen másik ORSZÁGBA! Tudom mások oda meg vissza lennének, ha megtudnák, hogy költöznek, de én valahogy szerettem élni. Londonban. Az emberek oda költöznek és nem onnan. Nem is értem...

Shelly Crusader élete egyik napról a másikra változik meg, mikor édesanyja bejelenti, hogy hazaköltözik anyaországába Magyarországra. A tizenhat éves lány pedig foggal körömmel harccol anyja akarata ellen, de mindhiába. Kénytelen elhagyni a számára életet és teret jelentő Londont, és Budapestre költözik. Shellynek nem csak az új sulival, kultúrával és emberekkel gyűlik meg a baja, hanem édesapja akaratával is, aki mindenképpen haza akarja vinni lányát. Hogy mi lesz Shelly-vel a költözés után és közben? Az már csak a sorson és egy új mp3 lejátszón múlik...

Shelly Crusader