2014. február 16., vasárnap

1. fejezet ...:Londonban maradok:...

Üdv Nektek!
Meghoztam az első fejezetet számotokra! Meglepett, hogy eddig még csak a prológus volt fent, de máris három feliratkozóval gazdagodott az oldal és egy cserét is beiktattunk, a visszajelzésekről pedig nem is beszéltem! Nagyon szépen köszönöm nektek! De itt van a legelső fejezet egyből, és hagylak titeket olvasni!
xxx Shelly
 Zeneajánló: Lorde-Team

Shelly Crusader

Londonban maradok
A szüleim veszekedése ébresztett fel. A héten már vagy hatodszorra, ami annyiból necces, hogy csak hét közepe van. Anya ordított. Apa ordított. Végül valami összetört. Gondolom egy pohárral, tányérral vagy más gyors használati termékkel kevesebb. A párnámat a fejemre szorítottam, de az erős hangok újra és újra bekúsztak a hallójárataimba. A párnám alól előhúztam az mp3 lejátszómat és Lorde hangjára nyugtatgattam magamat. Ennél már semmi nem lehet rosszabb. Lassan két hete mindennap veszekednek és nem hajlandó egyikőjük sem elmondani, hogy mi is a buktató. Még egy ideig forgolódtam mire feltűnt, hogy az ordítás abbamaradt. Az éjjeliszekrényem óráján lévő kijelző fél hetet mutatott. Ez azt jelentette, hogy apu indult dolgozni, ami egyenlő avval, hogy lassan fel is kelhetek. Kimásztam a takaró alól és felhúztam a redőnyömet. Ez az utolsó hét, amit nyugalomban tölthetek. A következő héttől új tanév kezdődik. Az idén kezdem a második évemet a gimiben, amit már nagyon várok. A legjobb barátnőm Pamela igaz az utcámban lakik, így vele sokat beszélhetek, de a többiek hülyeségei nélkül már a nyár közepe óta kezdett hiányérzetem támadni. Pamela, Rico, Babby, Charlie, Josh, ők voltak az én második családom. Tulajdonképpen első óta egy klikket alkotunk és kivívtuk azt, hogy békén hagyjanak minket. Jó lesz lassan visszamenni. Kopp, kopp.
-Gyere!-szóltam ki és a sminkasztalomhoz léptem. A hajkefémet kézbe vettem és nem mindennapi harcot kezdtem vívni a tincseimmel. Anyu karcsú alakja lépett be szobámba. Igazi szépségnek számított. Hosszú barna haja és világító kék szemei vannak, akárcsak nekem. Tudom, hogy hasonlítok rá. Mindenki ezt mondják. Szerintük bennem is magyar vér pezseg többségben, ami miatt még szebbnek mondanak. Szerintem viszont azért ez már túlzás. Vannak persze országonkénti jellegzetességek, de nem tartom magam szebbnek attól, hogy anyukám vérvonalát is örököltem.
-Jó reggelt!-köszönt és mögém jött. Kivette a fésűt a kezemből és ő kezdett el trükközni a hajammal. Szerettem, ha ő fésüli a hajamat, ilyenkor mindig beszélgettünk egyet, bár ez mostanában alábbhagyott.
-Mi történt?
-Veszekedtünk.
-Tudom. Hallottam.-vallom be, bár tisztában vagyok vele, hogy anyám tudja, tisztában vagyok avval, hogy nem mennek gördülékenyen a dolgok mostanában itthon.
-Nem akarom, hogy halld.
-Tudom.-szeretne megkímélni attól, hogy ezen rágódjak, pedig ettől csak még jobban kattog az agyam, hogy mi lehet itthon.-Miért nem mondasz semmit?
-Nem szeretném, hogy elterelje a figyelmed bármiről is.-tovább fésüli a hajamat.
-De anyu.-fordulok hátra, de meghúzza a hajamat.-Áú.-jajdulok fel.
-Sajnálom.-ad egy puszit a fejem búbjára.-De nem szeretnék erről beszélni. Nem ezért jöttem. Most másról kell beszélnünk. Valamiről, amiről még apáddal sem beszéltem.
-Miről van szó?
-Elköltözünk.-mondta ki a szavakat és végig a szemembe nézett az előttem lévő tükrön keresztül.
Azt hittem rosszul hallok. Nem, nem, nem. Annyira csak nem lehet rossz a helyzet. Hátra fordultam és felálltam.
-Ugye ez nem igaz?
-Sajnálom Shelly, de már döntöttem. Jövő héten vissza utazunk Magyarországra.-mondta és az ajtó felé indult. Mielőtt azonban kiment volna még egyszer hátrafordult.-Remélem egyszer majd megérted.-avval becsukta az ajtót és egyedül hagyott.
Több érzelem futott át bennem azalatt az egy szó alatt, mint azt normál esetben gondoltam volna, hogy lehetséges. Elköltözünk. Visszhangzott bennem anyám szava. Düh. Kétségbeesés. Félelem és elveszettség uralkodott az érzelmeim felett, de mindeközben ott lapult a háttérben a megértés is. Viszont azt az aprócska hullámot gyorsan ellepte az értetlenség és az előkészületben lévő dühkitörésem. Kicsattogtam a szobámba és a lépcsőn lerohanva azonnal a konyha felé vettem az irányt. Anyut ott találtam. Nem is gondoltam másra, hol lehet. Telefonon beszélt valakivel. Magyarul.
-Igen anyu. Igen.-bólogatott, majd mikor meglátott így folytatta.-Mindjárt vissza hívlak Shelly szólt. Igen. Én is szeretlek, szia.-majd lerakta.
-Tudom, hogy haragszol!-folytatta szintén magyarul, így kénytelen voltam én is nyelvet váltani. Csak akkor beszéltünk magyarul, ha a nagyiékkal vagy pedig egymás között voltunk és nem akartuk, hogy apu is értse, ugyanis ő egyáltalán nem beszélte a nyelvet.
-Nem, te csak azt tudod, hogy haragszom, de arról fogalmad sincs, hogy mennyire dühös vagyok!-fakadtam ki.-Fogalmad sincs!
-Ne üvölts velem te is!-ordította.-Ne legyél olyan, mint az apád!-megijesztett a hangereje. Anyu mindig is a nyugodtságáról volt ismert és apun kívül még senkivel nem láttam kiabálni. Velem sem kiabált soha. Idáig.
-Akkor mondd el nekem, hogy miért megyünk el!-kértem és éreztem, ahogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon.-Miért?
-Jaj, Szívem!-jött oda hozzám. Azonnal megöleltük egymást. Ő is sírt. Végül nem mondott semmit csak letörölte az arcomat és bementünk a nappaliba és leültünk a tévé elé. Hogy zavart e az, hogy egy kiadós beszélgetés helyett egy reggeli talk show-t nézünk? Nem. Hogy zavart e hogy nem tudom a költözésünk okát? Annál inkább. Viszont egyenlőre nem volt kedvem felhozni a témát, inkább átadtam magam a szerencsétlen sztárocskák még szerencsétlenebb magyarázatainak, hogy miért nincsenek most együtt evvel meg avval a sztárral. Egyszerre volt agyleszívás, de nevettető, amire szükségünk volt mind a kettőnknek jelen esetben. Anyunak és nekem is.

-Mi az, hogy elköltöztök?-fakadt ki Pamela, mikor pár órával később összefutottunk a közeli parkban. Ott volt mindenki, Pamela, Rico, Babby, Charlie és Josh. Én a hintában ültem Josh ölében.
-Nem tudom, de anyu teljesen komolyan eltökélte, hogy mi pedig Magyarországra költözünk.-mondtam újra és újra. A barátaim döbbenten hallgattak, mikor elmeséltem nekik a reggeli eseményeket.
-De te nem mehetsz el Shelly!-rázta a fejét Babby.-Kitől fogok akkor ruhát csórni?-kérdezte, mire felnevettünk.
-Jó, hogy mondod. Nálad van a fekete minim?-gondolkodtam el emlékeim között a fekete csipkés mini ruha után kutatva.
-Majd visszakapod. De most nem ez a fontos-legyintett, ami ilyenkor egyenlő avval, hogy soha nem látom viszont a szeretett ruhadarabomat.
-Ja, Shell! Nem mehetsz el!-mondta Rico. Fekete barátom mindig is az egyik legnagyobb lelki támaszom volt.
-Nem is akarok.-mondom újra.
-Akkor maradj itt. Velünk. Velem.-súgta a fülembe Josh, amitől a pillangók a hasamban újra táncra keltek.
-Maradnék.-suttogtam, mire megcsókolt. Szerettem őt. A kezdetek óta Josh több volt számomra, mint egy egyszerű barát. Mindig is pillangók táncoltak a hasamba ha a közelembe volt, de a tavalyi félév meghozta a gyümölcsét és összejöttünk. Boldog voltam mellette és a szívem szakadt meg a gondolattól, hogy itt kell hagynom. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad Londonban maradok.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tetszik, határozottan nagyon tetszik!
    Először is, szépen fogalmazol, abszolút nem láttam helyesírási hibát, jól tagolod a fejezetet, használsz veszőket, írásjeleket. Jók a leírások, nincsen szóismétlés.. le a kalappal, nagyon tetszik!
    Másodszor pedig a történet. Sokat nem tudtunk meg, de újabb információkat csepegtettél el. Megtudtuk, hogy a lány tud magyarul, jó viszonyt ápol az anyukájával, viszont egy nagyon erős érzés köti a városhoz, a szerelme. Egy szerelmes pedig olykor rossz, meggondolatlan döntéseket hoz.
    Nagyon várom a folytatást!
    Üdv.: Jenni

    VálaszTörlés
  2. Sziia!
    Köszönöm szépen! Egyrészt amit írtál, másrészt, hogy így kifejtetted! :$
    Megpróbálok nem csalódást okozni az elkövetkezendők folyamán! :)
    xxx Shelly

    VálaszTörlés