2014. február 18., kedd

2. fejezet ...:Megtörtség:..

Üdv Nektek!
Nagyon szépen megszeretném megköszönni az előző (hozzáteszem, hogy még csak 1.!!) részhez a visszajelzéseket! Nagyon jól esnek! Remélem ehhez is kapok majd valamennyit! :) De a következő részt, nem tudom mikor hozom, mert normál esetben ez is később lett volna felrakva (jövőhéten). Szóval mindenesetre köszönök mindent! Ha tetszik a történet, akkor iratkozzatok fel, kommenteljetek, pipáljatok vagy írjatok Chat-be, ha cserét szeretnétek! :) Mindezek mellet pedig be újítottam egy Szereplők fült, ami egy kicsit igaz előrevisz, de ismerkedhettek a karakterekkel!
UI: Hogy tetszik az új fejléc? (Most tesztelgetem a PhotoShop-ot)
UI.2.: Köszönöm, hogy pipáltok, de ha valaki azt írja, hogy unalmas (amit teljességgel elfogadok), akkor azt megkérem, hogy írja oda, hogy mi nem tetszett neki, hogy legközelebb tudjak változtatni!
xxx Shelly
Shelly Crusader

Megtörtség
A kezdeti magabiztosságom azonnal megingott, amint átléptem a bejárati ajtó küszöbét. Apa még nem volt otthon, ami a szokás szerint a lakás előtt álló Audi hiányban mutatkozott meg. A többiek szavai jártak a fejemben, mikor arról beszéltek, hogy milyen ürügyekkel bírhatnám rá anyukámat a maradásra. "Mondd el neki mennyit jelent neked ez a hely" mondta Babby, mire Rico rákontrázott "Hagyd az enyelgést, csak mondd meg, hogy te nem mész sehova és az egész le van zárva!", mire azok ketten el is kezdtek veszekedni és Babby kifejtette Rico számára az erkölcs és a szülőkkel szemben lévő tisztelettudatosságot. Akkor még nevettem rajtuk, de most már tudom, hogy nem lehetek nyers-mint, ahogy Rico akarná- ellenben szelíd őszinte nagy szemű őzike sem lehetek-ahogyan Babby tanácsolta. Az arany középutat kell megtalálnom. Persze ahhoz először magamban is fel kell tennem a kérdést: Miért szeretem ennyire Londont? Gyorsan beköszöntem anyának és felrohantam a szobámba, hogy összeállítsam a személyes listámat. Előkaptam egy jegyzettömböt és egy tollat az empéhármamat pedig a megfelelő lejátszáslistára állítottam, hogy segítsen a gondolkodásban. Egy óra elteltével alig, ha a lapom felénél tartottam. Nem akartam, hogy mindenféle-számomra fontos, amúgy meg érdektelen-dologgal tömjem tele a papírt, ezért csak a tényleg a szívemhez legközelebb álló dolgokat jegyeztem le.

  • Itt születtem (gondolom ez lényeges szempont)
  • Itt jártam bölcsibe/oviba/általánosba/ és most gimibe
  • Itt vannak a gyerekkori barátaim
  • Itt a legjobb a kínai
  • Itt laknak a második nagyimék
  • Itt van az a fiú, akit teljes szívemből szeretek (Josh ღ)
  • Itt van az ÉLETEM 
Az "Életem" szót többször aláhúztam, hogy jól kivehető legyen. Nem tudtam mit írhatnék még, amit végül anyának is felhozhatnék indoknak, hogy miért nem szabad elmennünk Londonból. Fölálltam az ágyamról és elindultam megkeresni.
-Anya!-kiabáltam a lépcső tetejéről.
-Itt vagyok a nappaliban!-mondta, újra magyarul. Lesiettem a lépcsőn egyenesen a nappaliba anyuhoz, akit a gép előtt találtam.
-Anyu beszélhetnénk? Szerintem meg kéne beszélnünk ezt az egész költözés dolgot.-gyűrögettem a listámat a kezemben, mikor ránéztem a monitorra. A nagyszüleim nevettek velem szembe.-Mama, Papa?-lepődtem meg.
-Szia Drágám!-köszönt a nagypapám és a nagymamám. Gyorsan anyu mellé ültem, akinek egy hatalmas mosoly telepedett az arcára. Rég találkozott a szüleivel, legalább két hónapja nem látogatott haza. Én még régebben nem voltam Magyarországon, csak közös családi ünnepeken látogatom meg az ott élő rokonainkat, de akkor apu is jön.
-Hogy vagytok?-kérdeztem és onnantól kezdve órákat ültünk a gép előtt. Mindenről beszélgettünk. Kikérdeztek a jelenlegi sulis dolgokról, hogy hogy vagyok meg minden hasonlókról. Meséltek történéseket is, hogy milyen "nagy" dolgok történtek velük mostanában és hogy megtalálták Jojo-anyu kutyájának, akit nem hoztak el a költözéskor Angliába-gumilabdáját és a maciját, amit még mindig nem értek minek, hiszen végtére is csak egy kutya.
-Hiányoztok.-mondja a nagyi.
-Ti is nekünk!-mondja anyu helyettem is én pedig bólogatok. Még egy kicsit beszélgetünk, majd nagy nehezen elválunk egymástól.
-Ne aggódjatok, nem sokára úgy is találkozunk!-kapcsolta ki édesanyám a monitort és elsötétült a képernyő.
-Hiányoznak.-mondom. Eddig bele sem gondoltam, milyen nehéz ez a távolságtartás. És nem csak nekem mindenkinek. Anyunak is. Talán apu az egyetlen, akinek mindene megvan itt, hiszen az ő szülei sem laknak messzebb, mint ötven kilométer, ami egy gyorsan megtehető szakasz. Viszont őket is, ha két hetente látogatjuk, velük nem tartjuk olyan szorosan a kapcsolatot, mint azt talán normál esetben kellene.
-Nekem is.-mosolyog anyu szomorkásan. Neki sem könnyű, sőt az ilyen beszélgetések talán még jobban megnehezítik számára a távolságot. Anyukám Budán született, de az iskolát Pesten kezdte, mikor oda költöztek a nagyiékkal, ahol most is laknak. Anyunak kettő testvére van még, akik szintén Magyarországon élnek. Eszter és Péter. Velük is gyakran beszélünk, hiszen anyu a legkisebb hármójuk közül és lehet, hogy kint él lassan tizennyolc éve Londonban, rendszeresen "ellenőrzik" ha személyesen jönnek ki a családjukkal, ha csak egy gyors Skype-olás erejéig is. Sokat beszélgettünk erről. Huzamosabb ideig soha nem éltem Magyarországon, de tudom, hogy anyának hiányzik Budapest. Mikor harmadiktól hetedikig minden nyáron ott voltam, akkor a nagyiék is sokat meséltek nekem. Sokan úgy tartják, hogy Budapest egy csúnya épületekből álló romhalmaz, de anyu mindig csodálattal nézi a felnyúló épületeket a mai napig. Imád ott lenni. Az ő múltja oda kötődik. Hiszen ő ott született, oda járt iskolába, ott érettségizett, sőt az egyetemet is részben ott végezte. Fontos számára az a hely. Tudom, hogy ezt tiszteletben kéne tartanom, de hogy még apunak sem mondta a költözési szándékát, azért kezd aggasztani a helyzet.
-Miért költözünk el?-kérdezem. Anyu mély lélegzetet vesz és a szemembe néz.
-Tudod Shelly, hogy nem szerettem volna, hogy beleásd magad ebbe az egészbe, de látom, hogy addig úgy sem nyugszol bele ebbe az egészbe, amíg nem kapsz választ a kérdéseidre.-kezdte. Bólintottam, ez így mind igaz volt, amit eddig mondott.-Gondolom észrevetted, hogy apáddal mostanában nem jövünk ki olyan kifejezetten jól. Ennek egy oka van. Úgy érzem elég idős vagy ahhoz, hogy ezt megértsd. Egyszerűen elhidegültünk egymástól. Ezáltal egyre több a feszültség köztünk, ami miatt ilyen sokat veszekszünk. Így végül arra a döntésre jutottunk, hogy a legjobb az lesz mindenkinek, ha elválnak útjaink.-fejezte be.
Nem tudtam mit mondani. Emésztgettem a szavait.
-Ez most azt jelenti, hogy elváltok?-kérdeztem végül remegő hangon.
-Igen azt.-bólintott.-De ne aggódj! Mindent elintéztem már. A jövő évet, pontosabban a jövő hetet már az új sulidban kezdheted. Van albérletünk is, sőt munkát is kaptam Pesten, ami igen jól fizet, így semmiről nem kell lemondanod...
-Anya!-szakítottam félbe, de félő volt, hogy a könnyeim szabadjára engedik az indulataikat.-Felfogtad, hogy mit mondtál? Nem kell semmiről lemondanod?! Ugye ez valamilyen vicc?-nem volt megállás a feszültség és a hirtelen elöntött bizalom berobbant bennem és mind könny, mind pedig szavak formájában kezdett távozni a testemből és a tudatomból.-Nem kell feladnom?? Itt van MINDENEM! A barátaim, a sulim! A SZERELMEM! Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?!-meg sem vártam a reakcióját azonnal elrohantam.
Felkaptam az utamba eső első cipőt és kirohantam az utcára. Muszáj volt lenyugodnom valahogy. Belenyúltam a zsebembe zsebkendő után kutatva, de a zenelejátszómon kívül semmit nem találtam, még a telefonomat is otthon hagytam. Remek. Nincs is annál biztosabb helyzet, mikor valaki ilyen állapotban mászkál az utcán. Bementem a legközelebbi játszótérhez és leültem az első utamba eső padra. A nap magasan sugárzott és körülöttem mindenki boldog volt. Én viszont... Nem is tudom mi volt velem. Egyszerűen a gondolatok a fejemben, olyan erőteljesen cikáztak, hogy belefájdult. Az orrom sem tudott nagyon már levegőforrást biztosítani az eldugult takonytól, amit zsepi hiányába kénytelen voltam a kezembe törölni. Most fogtam fel igazán ennek a költözésnek a lényegét. Két szülő ádáz harca egymással, ami a végén a gyereken csattan. Nem is tudom mit gondolnak. Hogy ettől majd jobb lesz? Nekik meglehet... Én viszont nem tudom mihez fogok kezdeni...

2 megjegyzés: