2014. március 15., szombat

4. fejezet ...:Budapest:...

Üdv Nektek!
Remélem, még itt vagytok velem és izgatottan (vagy valami olyasmi) vártátok, hogy elteljenek a napok és hozzam nektek az újabb fejezetet! Nem tudom, hogy akik olvassák, azok közül ki hová valósi, de ésszerűnek érzem, ha valakinek ismerősek lesznek az elkövetkezendő részek helyszínei. (:
Hát mindenesetre Jó Olvasást! És mindenképpen jelezzétek, ha itt jártatok!
UI.: S, mint látjátok a design egy kicsit megváltozott. Remélem azért tetszik! (:
xxxShelly


Shelly Crusader

Budapest
Nem tudom, hogy most így jobb-e. Nem tudom. Szeret. De haragszik. A fejemet a repülő ablaküvegének döntöttem és -mint a kocsiúton sokadszor- még egyszer lejátszottam magamban a jelenetet. Josh ott volt! Tényleg ott volt! És még utoljára megcsókolhattam... a szívem is belehasad az érzésbe. Mikor ott álltunk -én értetlenül, ő pedig értelmesen- ezernyi érzés hasított át rajtam. Rájöttem, hogy tényleg vége. Lezárul egy része az életemnek, amiben már ő sem lesz jelen. És az az utolsó csók...minden érzelem benne volt.
-Ígérd meg, hogy nem felejtesz el!-suttogta a fülembe.
-Ígérd meg, hogy tovább lépsz!-nyomtam egy puszit az arcára. Még egyszer intettem a lányoknak és Joshak, majd beültem a taxiba -újra- és kijöttünk a reptérre. Anya próbálkozott mindennel, hogy visszanyerjem az erőmet, még a kedvenc újságaimat is felvásárolta az összesen két órás útra. Egy hatalmas "Éljen Magyarország!" mosolyt erőltettem az arcomra, hogy megnyugtassam őt, de inkább csak magamnak akartam valami távpontot, hogy ki fogom bírni valahogy. 

A repülőgép leszállását követően azonnal a kijárat felé indultunk, hiszen azon szerencsés emberek közé tartoztunk, akiknek nem kellett várniuk a nagy bőröndökre. Először szokatlannak éreztem, hogy magam körül csak magyar mondatokat hallok. Anyukám sokat beszélt velem, ezáltal értettem minden egyes szót, ami elhagyta a környezetemben lévők száját, de kicsit hirtelen volt a nyelvváltás. Miután átveregettük magunkat a tömegen a hatalmas üvegajtón kilépve megpillantottam Budapestet-vagy legalábbis elsőre úgy emlékeztem.
-Ne feledd ez még nem a belváros!-mondta anyu nevetve és egy taxihoz sietett.
-Tudtam én.-mondtam, inkább csak magamnak. Mióta legutóbb itt jártam nem sok minden változott, csak lett egy kisebb bevásárlóközpont szerűség nem messze a reptértől. A taxis hevesen társalgott anyukámmal az első üléseken én viszont csak kifelé bámultam, fülemben az mp3 lejátszómmal. A nagyszüleim a kilencedik kerületben laknak, így elsősorban oda megyünk. Mikor elhaladtunk a Nagyvárad térnél, tudtam, hogy már alig három-négy perc és oda érünk.
A Múzeum körúton bekanyarodtunk a múzeum mögé és a Szentkirályi utcába mentünk. Mikor megálltunk és kiszálltunk körülnéztem.
-Kissé, mint Párizs.-mondtam anyunak.-Csak az Eiffel-torony nélkül.
-Hidd el nekem, ez sokkal jobb.-mondta és látszott az arcán, hogy alig bír magával, olyan izgatott volt.-Mert ez itt Budapest!
Remegő kézzel nyomta meg a kaputelefont. "Keleti" állt a számok mellett.
-Ki az?-szólt bele a nagyi a telefonba.
-Szia anyu!-mondta neki anya.
-Istenem Eszti, már megint elhagytad a kulcsodat?-méltatlankodott. Én viszont alig tudtam visszatartani a nevetést, ugyanis anyum nem Eszter, hanem Anna. Csak a nővére Eszter.
-Valahol biztos meg van.-játszotta anya a szerepét.
-Jól van, jól van, csak gyere, mert Annáék bármikor megjöhetnek.-tette le, majd a nyitóhang megszólalt és bementünk a társasház előterébe.
-Ezt miért csináltad?-kérdeztem nevetve.
-Miét ne?-nevetett. A lépcsőházban vízhangozott minden léptünk, amit megtettünk.
-Még szerencse, hogy van lift.-mondtam, csak úgy megjegyzésképpen, mikor fölértünk az ötödikre. Lehet, hogy csak kézipoggyászom van, de abban is vannak rendesen dolgok azért, amit nem kellemes öt emelet keresztül kézben cipelni, mert a lépcsőn nem tudom húzni.
-Szorultam én már be abba a liftbe. Nem szeretnék kockáztatni.-mondta, mire csak felvontam a szemöldökömet.-Majd elmesélem.-mondta mosolyogva. Különösen vannak megcsinálva ezek a polgári lakások. Látszik rajtuk, hogy nem mostani időkben épültek, ellenben szépen megvannak csinálva. Lehet sokan romosnak tartják -mert egy bizonyos fokig azok is- de igaza van anyának abban, hogy ha jobban megnézi őket az ember, nagyon szépek. Végigmentünk a kisebb folyosón, egészen a nagyszüleink ajtójáig. "Keleti" állt itt is az ajtón. Becsöngettünk. Bentről lépések hallatszódnak, majd nagypapa jelenik meg az ajtóban.
-Meglepetés!-mondtuk anyuval egyszerre.

Mivel a megjövetelünk inkább késő délutánnak volt nevezhető, mint magának délnek, a nagyi úgy gondolta, hogy természetes, ha evéssel indítjuk a dolgokat. Egy nagy adag rántott hús és krumpli köretet tett le elénk, majd enni kezdtünk. Anyu mesélt mindenről. Szidta a tömegközlekedést, áradozott valami rokon gyerekéről és mesélt az albérletről, ahol lakni fogunk.
-Shelly imádni fogod azt a környéket!-fordult hozzám a nagyi, hogy bevonjon a beszélgetésbe engem is.
-Hol is lesz pontosan?
-Váci utca.-mondta a nagypapám.
-Az nem tudom hol van.-vontam vállat.
-Sok a bolt, sok a turista és sok szép épület van ott.-világosított fel a nagyi.
-És a sulim hol lesz?-kérdeztem. Ezekről az információkról én valamiért lemaradtam.
-Nem messze innen. Egy-két utcányira van egy gimi. Oda fogsz járni.-mondta anyu. Hátradőltem a székemben.
-Akkor közel leszek a nagyiékhoz.
-Ahogy mondod kincsem.-bólintott.
-Mikor kezdődik a suli?-jutott eszembe.
-Szeptember egy, reggel nyolc órára kell bemennünk az osztályodba.
-Mennünk?-vontam fel a szemöldököm. Egész életemben egyedül jártam iskolába, nehogy már most kezdjük el a "Légy óvatos!" játékot.
-El kell még intéznünk egy-két iratot. Meg ott fogják oda adni a könyveket, szóval, ha nem akarod egész nap cipelni az egész cuccodat, akkor valakinek haza kell hoznia őket.-magyarázta meg anyu, majd elkezdte összeszedni a tányérokat. Fölálltam, hogy segítsek neki.
-És az egyenruhát mikor kapom meg?-raktam bele egy adag tányért a mosogatóba.
-Ez itt nem Anglia. Itt nincs egyenruha. Csak alap követelmény, fekete alsó, fehér felső.-mondta a nagyi.
-Talán valami jó csak ki fog sülni ebből az egészből.-motyogtam magamnak.

Este alig jött álom a szememre. Már vagy hatodszorra ment végig a "Good Night!(:" lejátszási listám, egyre inkább úgy éreztem rossz zenéket raktam össze. Már most féltem az első napomtól. Holnapután. Az már a nyakamon van! Fogadok, hogy az első perctől kezdve én leszek az osztály lúzere, ami abból fog kijönni, hogy 1. Külföldi vagyok részben  és 2. Tuti, hogy kell mondani valami frappáns bemutatkozást, ami köztudottan nem az erősségem. Egyre jobban gyötört az aludni akarás, amit viszont a pörgő agyam erősen megakadályozott. Oké, akkor Shelly tedd magad hasznossá! Mondd el, mit fogsz mondani.
Sziasztok! Shelly Crusader vagyok. Tizenhat éves és Angliából jöttem. Pontosabban Londonból. Az anyukám magyar, az apukám pedig brit. Szeretek zenét hallgatni, meg táncolni, meg minden ilyesmi...
-Hát ez gyötrelmes!-morogtam magamban. Semmi kedvem nem volt ehhez az egész "Költözzünk haza!" őrülethez! Nem is értem anyu, hogy gondolta ezt?! Egyáltalán mit várt?! Hogy örömömben ugrálni fogok, mikor megtudom, hogy két évvel a gimi befejezése előtt elhoz a régi sulimból és nem, nem csak egy másik városba, egy teljesen másik ORSZÁGBA! Tudom mások oda meg vissza lennének, ha megtudnák, hogy költöznek, de én valahogy szerettem élni. Londonban. Az emberek oda költöznek és nem onnan. Nem is értem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése